A II. világháborút követően nemcsak az országot általában, hanem a szakoktatási rendszert, és a szakképzési célokat szolgáló épületek nagy részét is (tantermek, tanműhelyek, otthonok) is újjá kellett építeni. A korszak elején jelentős változás következett be a szakképző intézmények irányítása terén: 1945 nyarán a felügyeleti jogot a VKM-től az egyes szaktárcák (Iparügyi, Kereskedelmi és Közlekedésügyi, Földművelésügyi Minisztérium) kapták meg. Ezzel megszűnt a rendszer egységes irányításának lehetősége.
Az újjáépítéshez szükséges nagyszámú szakmunkást nem volt képes a tanoncképzés biztosítani, ezért pár hónapos szakmunkásképző tanfolyamokon felnőtt segédmunkások tízezreit képezték át szakmunkássá. Megindult azonban a hagyományos, kisipari-kiskereskedelmi jellegű tanoncképzés újjászervezése is. Tanoncvédő intézkedések születtek (tanulóidő alatti fizetésről, 3-4 hetes fizetett szabadságról, cselédjellegű szolgálat és testi fenyítés tiltása stb.). Jelentős lépések történtek e család nélkül maradt, vagy családtól távol került tanoncok otthonszerű elhelyezése érdekében. A hagyományos, főképp egyházi kézben lévő tanoncotthonok újjáépítése mellett egy új szervezet, az 1946-ban alakult TIOSZ (Tanonc- és Ifjúmunkásotthonok Országos Szövetsége) új otthonok sorát építette. A szervezet a negyvenes évek végén megszűnt.
Az 1948-ban bekövetkezett radikális politikai fordulat, illetve a szovjet mintájú tervgazdálkodás bevezetése jelentős változásokat eredményezett az alsó fokú szakképzésben. Megindult az állami fenntartású, több száz fő oktatására alkalmas, tanműhelyekkel ellátott tanonciskolák építése. Az egyházi tanoncotthonokat állami kézbe vették, és az államosított nagyvállalatok megkezdték a nagyüzemi jellegű ipari tanuló képzést.
20. kép
Az ipari tanuló-létet reklámozó plakát az 1950-es évekből
Az Iparügyi Minisztérium újjáélesztette az 1936-ban megszűnt Országos Iparoktatási Tanácsot, melynek irányításával megalkották az 1949. évi IV. törvényt. A törvény alapvető célja, a modern nagyüzemi szakmunkásképzés alapjainak megvetése volt. A törvény csak az ipari és kereskedelmi szakmunkásképzéssel foglalkozott, a mezőgazdasági szakmunkásképzést csak 1958-ban szervezték újjá. Alapvetően megváltozott a képzés alanyainak jogállása. A régi idők inasaiból, majd tanoncaiból most iparos- illetve kereskedőtanulók lettek. Tanulónak azt szerződtethettek, aki betöltötte a 14. életévét és elvégezte az általános iskola 8. osztályát. Szabályozták a tanulók munkaidejét, tanulmányi idejét (3 év, elméleti oktatás csak munkanapon és munkaidőben, max. 18. óráig). Szakmunkásképző iskolát csak az állam vagy állami vállalatok tarthattak fenn. A gyakorlati képzés céljából tanműhelyeket kellett létesíteni, a tanulók elhelyezéséről a vállalatoknak kellett gondoskodni.
1950 elején szovjet mintára a szakmunkásképzés összehangolására és irányítására egy új szervezetet létesítettek, a Munkaerő-tartalékok Hivatalát (MTH). A korszakra jellemző erőltetett iparosítás, illetve maximalista tervszámok fiatal szakmunkások ezreit igényelték. A szükséges mennyiséget csak a tanulóidő csökkentésével lehetett biztosítani. Szakmánként változóan egy, másfél, vagy kétéves tanulmányi időt írtak elő, mely intézkedés egyértelműen a minőségi képzés rovására ment. Az ekkor végzett szakmunkások nagy része nem tudta teljesíteni a munkahelyi követelményeket.
Folytatódott a több száz tanulót befogadni képes szakmunkásképző intézetek létesítése (pld. Budapest Váci út, Diósgyőr, Győr), a szakmánkénti differenciálódás ekkor nagyon aránytalan volt. Kiemelt iparágak voltak a bányászat, vas- és faipar, építőipar), más szakmák számára viszont alig létesítettek képzőintézményt. 1953 után a képzés időtartamát ismét három évre emelték, torz módon azonban a képzési időt 20:80 százalékos arányban osztották fel a gyakorlati képzés javára, és az elméleti képzés rovására.
1957-ben az MTH megszüntetését követően a szakmunkásképzés koordinálása a Munkaügyi Minisztérium (MÜM) szakoktatási főosztályához került. Kiépült most már a kereskedelmi tanulók képzésének rendszere is (25 szakmában), és Földművelésügyi Minisztérium irányításával megindult a mező- és erdőgazdasági szakmákban is a szakmunkásképzés. Az ágazat lemaradását a mezőgazdaságban bekövetkezett radikális változások okozták (beszolgáltatási rendszer, kollektivizálás stb.). Az ötvenes évek végére kezdtek konszolidálódni a viszonyok, teret nyert a nagyüzemi gazdálkodás (állami gazdaságok, termelőszövetkezetek), és 1958-ban ezek keretében megindulhatott a mezőgazdasági szakmunkásképzés is.
Az 1960-as évek új fordulata, hogy létrejöttek a szakközépiskolák, és azokban az évtized elején megindult a szakmunkásképzés is, melyet 1965 után visszafejlesztettek, majd 1972 után újra engedélyeztek (lásd erről még a középfokú szakképzéssel foglalkozó alfejezetet). A szakközépiskolák léte kihatott a hagyományos szakmunkásképző intézmények működésére is. Az 1960-as évek derekán bevezették azokban az ún. „B tagozatú képzést”. Ez emelt szintű, több elméleti tartalmat nyújtó képzés volt olyan szakmunkástanulók számára, akik később szakközépiskolában kívántak továbbtanulni (így azt rövidebb idő alatt elvégezhették).
A szakmunkásképzés általános reformját célozta az 1969. évi VI. törvény, mely fő vonalakban a rendszerváltásig meghatározta a szakmunkásképző iskolák működését. Alapelvként merültek fel a törvény kidolgozásakor, hogy az elméleti képzés alaposabban készítsen fel a gyakorlati oktatásra, illetve, hogy szélesebb profilú képzést kell biztosítani. A törvény deklarálta, hogy a szakmunkásképző iskola (ettől kezdve) középfokú oktatási intézmény, amely szakmunkás képesítést és „nem befejezett” középiskolai képzést nyújt. Kimondta, hogy a tanulói jogviszony az iskolai beiratkozással, nem pedig a tanulószerződés megkötésével jön létre. Az általunk vizsgált korszakban a szakmunkásképzés nemcsak minőségi, de jelentős mennyiségi változáson is átment. Az 1949/1950-es tanévben 60 ezer, 1959/1960-as tanévben 117 ezer, 1969/1970-es tanévben viszont már 224 ezer szakmunkástanuló volt az országban.
____________________
A kép forrása: https://bit.ly/3rXbetG