Ahogyan Európa más országaiban, úgy Magyarországon is a szervezett szakképzés történeti gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, a céhek keretében valósult meg először. A céhek az ugyanazon mesterséget űző iparosok, kereskedők egyesülései, érdekvédelmi szervezetei voltak. Alapvető funkciójuk az érdekvédelem volt. Védték tagjaikat a kívülről érkező áruk versenyével, a patríciusok túlkapásaival, illetve a kontárok konkurenciájával szemben. Ugyanakkor tagjaik munkavégzését, a társasági és magánéletét szabályzó szereppel is bírtak.
A céhek hazánk városaiban a 14. században jelentek meg. Virágzásuk évszázadokig tartott, a kapitalizmus, a szabadverseny kibontakozása okozta hanyatlásukat. Hazánkban az 1872. évi VIII. törvénycikk, „az ipartörvény” vetett véget működésüknek. Fennállásuk hosszú évszázadai alatt gondoskodtak a szakképzés megszervezéséről is. A céhes mesterré válás egy hosszadalmas, háromlépcsős képzési folyamat eredménye volt.
Rendszerint 10-12 éves korban kezdték meg a fiúk a céhbeli tanulmányaikat. Kezdetben a felvételkor nem szabtak meg iskolai előtanulmányokat, később (a 16-17. századtól) már elvárták, hogy a leendő inas legalább olvasni, írni, számolni tudjon. A kiválasztott mesterrel történt szerződéskötést követően a fiúk inasként kezdték meg tanulmányaikat. Az inasévek többnyire 3-4 évig, esetenként 7-8 évig tartottak. Az inasok a mester háza népéhez tartoztak, a mesternél éltek, dolgoztak, tanultak, azt a szerződésben megszabott ideig el nem hagyhatták. Az első évben inkább csak kisegítő jellegű munkákkal bízták meg őket (vízhordás, favágás, takarítás stb.) majd fokozatosan, egyre nagyobb szakmai kihívást jelentő feladatok elvégeztetésével megismertették velük az adott szakma alapjait.
1. kép
Mester és legénye egy 15. századi páncélkészítő műhelyben
Az inasévek (másképp apródévek) letelte után megtörtént a felszabadítás, az inas megkapta pecsétes segédlevelét. Ezt követően legény lett belőle, többnyire továbbra is mesterénél dolgozott, bár most már szerény fizetség fejében. Pár év (általában kettő) után kiváltották a vándorkönyvet, és vándorlegényként más hazai, később külföldi városokba mentek munkát vállalni. A vándorlás szokása a 15. századtól terjedt el nálunk, a vándorévek általában 2-5 évig tartottak. A célja az volt a vándorlásnak, hogy más városban, illetve országban az adott szakma speciális ismereteit is kitanulhassák a fiatalok, olyan szakmai fogásokat, melyeket a saját városuk mestereitől nem ismerhettek meg.
A céhek nem csak szakmai nevelésben részesítették az inasokat, legényeket. Nagyon jelentős volt a céhek erkölcsi nevelő funkciója is. Az inasokat vallásos szellemre, a tulajdon és az idősebb mesterek feltétlen tiszteletére, engedelmességre, kitartásra, szorgalomra nevelték. A vándorlásnak is volt nevelő hatása amellett, hogy a vándorló legények világlátása szakmai tapasztalata növekedett, a számtalan nehézség elviselése során edzett, kitartó, agyafúrt fiatal felnőtté váltak.
A városba visszatérést követően – amennyiben a városban házat és polgárjogot nyertek – „mesteresztendőre” bocsátották őket, melynek célja a „remeklésre” való felkészülés volt. Majd a mesterremek elkészítése, annak elfogadása, illetve különböző anyagi terhek (pl. „mesterasztal”) vállalása után ifjú mesterré váltak, megkezdhették önálló szakmai működésüket. [A fenti bekezdés azt sugallja, mintha „automatikus” lett volna a mesterré válás. Valójában a segédeknek csak töredéke válhatott mesterré, és nagyon sokan életük végéig „öreglegényként” éltek egy-egy mester mellett.]
Ellenőrző kérdések
- Meddig nyúlnak vissza a szervezett szakképzés történeti gyökerei hazánkban?
- Hány éves korban kezdhették meg a fiúk a céhes tanulmányaikat?
- Hova vándoroltak a legények?
- Melyek voltak a feltételei a tanulóidő végén a mesterré válásnak?
____________________
A kép forrása: https://bit.ly/31PObpA