A középfokú ipari szakiskoláknak négy típusa (felsőipariskolák, ipari szakiskolák, nőipariskolák, kézművesiskolák) működött hazánkban a dualizmus korában. A legmagasabb szintet a felsőipariskolák jelentették. A dualizmus korában négy létesült belőlük. Szakkay József magánintézetként alapította 1872-ben a kassai „Gépészeti Felsőbb Tanodát” (1876-tól állami fenntartásban működött). 1879-ben, már eleve állami intézményként, Trefort Ágoston kezdeményezésére létesült a „Budapesti Állami Felsőipariskola”, melyből kiválva önállósult 1898-ban a „Budapesti Állami Felső Építő Iskola”. A századfordulót követően (1908) jött létre a gépipari profilú „Szegedi Állami Felsőipariskola”.
Az iskolák célja jól képzett önálló iparosok, illetve gyárakban előmunkások, művezetők képzése volt. A felvételhez a 15. életév betöltése és négy gimnáziumi, reál- vagy polgári iskolai osztály elvégzésének igazolása kellett. Három éves képzési idő és a heti 46-50 óra során nagyobb súlyt az elméleti (alapozó szakmai műszaki tantárgyak) tanítása kapott, kisebbik rész esett a műhelygyakorlatokra. Az 1913-14. tanévben a négy intézmény tanulói létszáma 1509 volt, nagyobb érdeklődés kísérte viszont az iskolák által szervezett továbbképző tanfolyamokat.
11. kép
Trefort Ágoston (1817-1888)
A 19. század utolsó évtizedében jöttek létre az első ipari szakiskolák. Ezekben a szakoktatás a felsőipariskolákkal összevetve jóval gyakorlatiasabb volt. Olyan szakemberek képzése volt a cél, akik a kézműipart fejlesztik, kisebb üzemekben előmunkásként, munkavezetőként tevékenykednek. Négy éves képzés és a heti 45-46 óra nagyobb részét (kétharmad) műhelygyakorlatokra fordították. Kis növendékszámú intézmények voltak, 1914-ben a 26 intézménynek összesen 1800 fiútanulója volt. A legtöbbjük fém és/vagy faipari irányultságú volt.
A leányok számára létesült nőipariskolák kezdetben társadalmi szervezetek által fenntartott intézményekből nőttek ki (Budapest, Kolozsvár). Reprezentatív intézmény az 1893-ban létesült „Budapesti Állami Nőipariskola” volt, mellette 1914-ig még kilenc, államilag segélyezett, városok által fenntartott iskola működött az országban. A képzési cél a női kézimunkák különböző ágaiban történő szakszerű kiképzés volt. A felvétel feltétele (a fiú ipari szakiskolákhoz hasonlóan) a hat elemi osztály elvégzése volt, a képzés (1-3 év) során a fő hangsúlyt a munkagyakorlatokra fektették. A tíz nőipariskolának 1914-ben összesen 1207 tanulója volt.
Létesültek még a korban úgynevezett „kézművesiskolák” is, melyek feladata egy-egy vidék háziiparára való felkészítés volt.
A középfokú kereskedelmi szakképzés legrangosabb intézményei az ún. „felsőkereskedelmi iskolák” voltak. A hároméves képzésre négy középiskolai osztály (gimnáziumi, reál- vagy polgári iskolai) elvégzését követően lehetett jelentkezni. Bár érettségit nem adott, nagyon népszerű volt az iskolatípus, mivel állami hivatalnoki állásokra készített fel, és a katonaságnál „egyéves önkéntességi jogot” biztosított. 1911-ben nyílt meg az első női felsőkereskedelmi iskola. Az intézmények száma 1918-ra elérte a 75-öt. 1906-ban az Országos Ipari és kereskedelmi Tanács tervbe vette az érettségi bevezetését is (ez korszakunkban még nem valósult meg). A kereskedelmi szakképzés szerényebb iskolatípusa volt 1890 után a „női kereskedelmi tanfolyam”, kétéves képzési idővel (később fiúk számára is szerveztek).
A felső ipari és felső kereskedelmi iskolákhoz hasonló felső mezőgazdasági iskolák rendszere (bár volt rá kormányzati szándék) a dualizmus korában nem épült ki. A századforduló körül öt alacsonyabb szintű vincellériskola működött az országban. A legrégebbi és legtekintélyesebb intézmény, az 1853-ban alapított budapesti Vincellér és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet” 1881-től állami fenntartásban működött, és a képzés színvonalát magasabb szintre emelték.
____________________
A kép forrása: https://bit.ly/3rQXNeV